Könyv

KÖNYV, (2), fn. tt. könyv-et, harm. szr. ~e. Kicsinyítője: könyvecske. Ha azon tárgynak, melyet e szó jelent, eredeti alakját veszszük tekintetbe, t. i. hogy legrégibb időkben a könyvek tekercsbe göngyölgetett irományok valának, nemcsak legvalószinübbnek állithatjuk, hogy a könyv gyöke a gömbölyűt vagy göngyöltet jelentő köny, lágyabban göny, melyből lett: könyő (s ebből: könyö, könyv, mint eny, enyü enyv, seny, senyü senyv stb.), hanem a régi iratokban, pl. a Tatrosi és Bécsi codexben is igen sokszor még az eredeti ‘könyő’ alakjában, sőt ismét a régieknél ezen értelemmel magában a gyökben is találjuk, pl. a Passióban (Toldy Ferencz kiadása 74. lap). E tulajdonságától vette nevét a latin volumen; s Adelung szerént a német Buch is am. Bug, biegen igétől. A magyar könyvhöz hangra nézve is hasonló a sínai kiuán (libri sectio), és kiuan (glomerare = göngyölni); de hasonló hozzá a szláv knich és kniga is, melyek épen oly viszonyban állanak a magyar könyvvel, mint gónu, genu, Knie a ‘könyök’ szóval; mely összehasonlitásokból az tünik ki, hogy a magyar könyök és könyv következetesen megtartották eredeti alakutánzó neveiket, míg más nyelvek kivetkőztették ősi formájokból, s valamint a Knie szónak eredetije a hellen gónu, hasonlóan a szláv knich-é a magyar könyv, mert ennek eredete és neve a tárgy fogalmával és a hangszervek alakitásával leginkább megegyező, s egy egész rokon értelmü szónemzetséggel áll szoros kapcsolatban. V. ö. KÖ, GÖ, gyökelemeket. /.../

Lássuk tehát a képet. A könyökünk ugyanolyan mint a könyv, ami ki be csukódik. \/